Személyes story az ingáról és rólam

"Néha az igazi válasz ott jön meg… ahol már nem is keressük Ma délelőtt, a munka közepette, egy szívügy kapcsán ott motoszkált bennem a kérdés: "Lesz-e még folytatás?" Tudjátok, az a fajta kérdés, amit nem lehet racionálisan eldönteni és a szív sem mindig beszél tisztán. Ott volt a kolléganőm is, aki gyakorlott az ingás válaszadásban, így hát félmosollyal megkérdeztem tőle: "Segítenél, megnéznénk az ingával?" Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt válaszolta: – Jaj, hát ehhez engedélyt kell kérnem. – Kitől, a szomszédtól? – vágtam rá nevetve. De nem nevetett vissza. Komolyan, tisztelettel azt mondta: – Ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek. Egy-egy válasz sokkal több mindenre lehet hatással, mint elsőre gondolnánk. És megtagadta a válaszadást. Abban a pillanatban, furcsa mód, nem csalódást éreztem – hanem mély tiszteletet. Azt éreztem, hogy ez nem egy játékautomata, ahova bedobom az érmét, és kiesik a válasz. Az inga nem kiszolgál. Nem helyettem dönt – csak mellettem. És néha azzal segít a legtöbbet, ha visszalép egyet, és teret ad a belső hangnak. És épp ebben a csendben, ebben a lassított, finoman fékezett pillanatban történt meg az, amire nem is számítottam: megjött a válasz. Egy belső bizonyosság, egy megmagyarázhatatlan tudás – de olyannyira tiszta és egyértelmű, hogy kérdezni már felesleges volt. Popper Péter ír erről a Belső utak című könyvében: hogy a válaszok nem mindig ott érkeznek, ahol várjuk őket. Sokszor nem is akkor, amikor megfogalmazzuk a kérdést – hanem épp akkor, amikor elengedjük. Azóta csak mosolygok. Igen, lesz folytatás. Tudom. És ha valaki egyszer azt kérdezi tőlem: "Hogy működik az inga?", azt mondom majd: Nem mindig az a dolga, hogy válaszoljon. Néha csak az, hogy emlékeztessen: benned már ott van a válasz."